A VARÁZSLAT
A VARÁZSLAT
Embedded Files
Évről-évre, Maszoret kis falvában mindenki együtt ünnepelte Szukot ünnepét. Évről-évre összegyűjtöttek elegendő fát, hogy megépítsék a sátor falait. A gyerekek kimentek a mezőre és ágakat szedtek tetőnek. Évről-évre a rabbi elmagyarázta a lakosoknak, hogyan készítsék el a Luláv-csokrot. Megmutatta, hogyan fonják össze a pálmaágat a mirtusz és a fűzfa ágaival. A messze-messze lévő Szentföldről, a tengerentúlról megérkeztek a sárga jóillatú etrogok. És végül, Szukkot előestjén, minden család belépett sorban a sátorba, hogy együtt lakomázzon és imádkozzon.
Másnap mindenki a zsinagógában gyűlt össze, a gyerekek figyelték, ahogy a felnőttek elmondják a különleges áldásokat, meglengették a lulávot minden irányba és járták körbe a zsinagógát.
Hét napon át váltották egymást a kis városka lakói, minden nap más és más család étkezett a sátor lombja alatt. Az ünnep végén, amikor leszedték a falakat és a tetőként szolgáló ágakat, a gyerekek szomorúan mondták egymásnak: „Most várnunk kell egy teljes évet, hogy újra eljöjjön a sátoros ünnep."
Egyik évben, amikor fújni kezdett az őszi szél, egy idegen lovagolt be a városba, fényes és színes kocsit húzva maga után. Egy nappal szukot előtt voltunk éppen és a gyerekek már mind a mezőn voltak, gyűjtötték az ágakat és szedték a gyümölcsöt. Csak a felnőttek látták az idegent, ahogy lován végiggaloppozott a köves girbe-gurba főutcán. Az asztalos már elkezdte felállítani a sátor falait, a szakácsok már készítették az ünnepi lakomát, az otthonokban a nagyszülők a luláv-csokrot kötözték, amikor egyszer csak meghallották az idegen kiáltását.
„Gyógynövényeket, amuletteket tessék! Szerencsét hozó talizmánok, szerek minden betegség meggyógyítására! Tessék-tessék! Vegyétek, vigyétek!
Más napokon, rendes hétköznapokon, amikor utazó árusok jöttek a városkába az emberek boldogan nézegették árujukat, portékáikat, örömmel hallgatták történeteiket. A kis városka magasan a hegyekben volt, és az ott élők igazán ritkán hallottak arról, mi történik lenn a völgyben, vagy más helyeken. Ezen a napon azonban senki sem állt meg. Senki nem mustrálgatta az árut. Nem mentek oda a kocsihoz. Az asztalosok tovább kalapáltak, a pékek tovább kevertek-kavartak, gyúrtak, dagasztottak. Az idegen újra is újra elrikkantotta magát, de senki sem figyelt rá.
Végül, nagy nehezen egy szabó elszaladt a kocsi mellett egy nagy halom új ruhával a karján és azt mondta az idegennek:
- Bocsánat barátom. Nincs időnk ma utazóárusokra. Az egész város Szukot ünnepére készül.
Amikor az idegen ezt meghallotta felmérgesedett. Mindenhol, ahol eddig megállt, a népek a kocsija köré gyűltek és örömmel vásárolták talizmánjait, amulettjeit, varázsszereit. (még akkor is, ha nem volt igazán hatásuk). Itt azonban nem volt rá idejük.
- Azt a mindenit! - Gondolta magában a varászló (mert most már elárulhatom, hogy ez volt az igazi hivatása). - Nincs rám idejük! Fontosabb nekik a kis levélkunyhójuk építése, mint hogy megvásárolják az árumat! Na majd meglátjuk! Majd meglátjuk! Ez a kis városka soha többé nem ünnepel többé, ebben biztosak lehetnek.
És ezzel, benyúlt a kocsijába és elővett egy kis poros, vörös zsákocskát. Háromszor körözött felette a karjával és elmormolta a következő szavakat:
„Felejtés varázsvirágai, tegyétek kérésem! A városka falain belül lévő minden ember felejtse el célját. Töröld ki ennek az ünnepnek még az emlékét is a fejükből és a szívükből. Tegyék tovább szokásos dolgaikat, éljék tovább életüket, de ünnepeikre úgy emlékezzenek csak, mint valami régi álomra, ami elmúlt.”
Ezzel kilépett a kocsi mögül és a zsákocska tartalmát szélnek eresztette. Az őszi szél felkapta a kis virágokat, melyek teljesítették a parancsot. A virágmagvak szerte szét szálltak, minden kis apró résbe berepültek a városban. A levegő édes illattal lett tele. Az asztalos beleszagolt, majd letette a kalapácsot. A pékek megérezték, s lekapcsolták a kemencéket, a rabbi és a kántor becsukták szent könyveiket. Minden házban a szülők és a nagyszülők ledobták a luláv csokrot és ráléptek.
Az emberek rendszeres dolgaikkal kezdtek foglalatoskodni, visszatértek napi teednőikhez, mintha mi se történt volna.
A varázsló elégedetten nézett körbe. „Most ünnepeljetek, heheheh Én vagyok a legnagyobb varázsló!” Kiabált egyet győzelmesen, majd megsuhintotta ostorát és kilovagolt a városkából.
Mindez idő alatt a gyerekek kint gyűjtögették az ágakat, leveleket, gyümölcsöket a mezőkön. A felejtés virágai nem értek el hozzájuk, hiszen a városfalakon kívül voltak. Mikor visszatértek, furcsa látvány várta őket. A sátor falai csak félig álltak, mirtusz és fűzfaágak, meg pálmaágak hevertek a földön. Senki felnőttet nem találtak, aki az ünnepre készülődött volna.
-Anyu! Apu! - kiabálták.- A nap lemenőben van, be kell fejeznünk a sátrat! - A szülők azonban csodálkozva nézték őket. - Mi az a sátor? Miről beszéltek?
A gyerekek összegyűltek és elszaladtak a rabbihoz. - Segíts! Segíts a szüleinknek megkötni a csokrot!
A rabbi azonban értetlenül rázta a fejét. - Milyen bolondságot beszéltek? Menjetek haza! Késő van, hogy kinn járkáljatok.
A gyerekek összegyűltek a főtéren. - Mit tegyünk? A felnőttek elfelejtették Szukotot. Tennünk kell valamit. Meg kell ünnepelnünk a Sátoros Ünnepet.
Körülnéztek, mire egyikük azt mondta: - Én azt hiszem emlékszem, apu hogyan fűzte össze a növényeket.
Egy kislány pedig: - Én emlékszem az asztalos hogyan szögeli a falakat.
Lassan-lassan összeszedték magukat és úgy döntöttek megépítik a Sátrat. Az idősebbek fogták a kalapácsokat és szögeket, felállították a falakat, felmásztak alétrára és befedték a tetőt az ágakkal és levelekkel. Feldíszítették a falakat almával és szőlővel, szineztek és képeket tettek a falakra. A kisebbek összegyűjtötték az elhullatott pálma, mirtusz és fűzfaágakat és megkötötték a csokrokat. A többiek az etrogokért mentek.
Végül épp mielőtt a nap lement és az első csillag megjelent volna az égen, letették a szerszámokat, összeszedték a létrákat, megtisztították kezüket. A szuká készen volt. Állt az ünnepi sátor. Minden készen állt az ünnephez. Fáradtan a nagy munkától szinte azonnal elaludtak ott a sátorban.
Reggel amint felkeltek, az egyik kislány azt mondta: - Gyerünk, itt az idő a csokor meglengetésére.
Összegyűltek a kislány körül, aki kezében tartotta a lulávot és az etrogot. Lassan, elmondták az áldást és elkerekedett szemmel figyelték, ahogy a kislány meglengeti a csokrot minden irányban. Majd mindenki megismételte. A sátor tele volt a gyerekek éneklésének hangjával és csokrok suhogásával.
Kint lassanként gyülekeztek a felnőttek. A varázsvirágok elfeledtették velük az ünnepet, de a kiváncsiságuk megmaradt. Mit csinálnak a gyerekek ebben a furcsa kis tákolmányban? Suttogták egymás közt. - Milyen fura játékot játszanak?
Ebben a pillanatban hatalmas vihar kerekedett, és óriási szél fútt keresztül a városon, mindent szétrepítve ami az útjába került. Megremegtette a házak falait. Az emberek szétfutottak az ijedtségtől, menedéket kerestek. Csak a szuká állt biztosan és szilárdan, benne a gyerekek biztonságban voltak. Ömleni kezdett az eső. A Szuká azonban száraz maradt.
Amilyen gyorsan eleredt, olyan hirtelen abba is maradt az eső. Az illat, ami ott keringett a levegőben, már elillant.
A lakók visszajöttek a főtérre, és megálltak a sátor előtt. A rabbi megdörzsölte a szemét. Az asztalos megrázta a fejét. Az apukák és anyukák, nagybácsik és nagynénik, a nagyszülők mint pislogtak és vakarták a fejüket.
-Rabbi! - mondta a pék. - Mit csinálunk a sátron kívül, amikor a gyerekek benn vannak együtt?
- Igen,- mondta az asztalos - ki fejezte be a falak építését? Az utolsó dolog, amire emlékszem az, hogy mászok lefelé a létrán.
- Gyerekek! Engedjetek be minket! Itt az idő Szukot megünneplésére.
Akkor a gyerekek megértették, hogy a gonosz varázslatnak vége, kifutottak, kézen fogták szüleiket és berángatták őket a sátorba.
Szukot fennmaradó napjaiban mindenki ott evett, aludt, énekelt és beszélgetett a Szukában.
Ha elmendtek Mászoretbe, ezt látjátok majd ma is, egy kis változtatást tettek csak a városlakók. Azóta gyermek veri be a sátorba az utolsó szöget és egy másik gyerek teszi fel az utolsó ágat a tetőre. És mindig egy gyerek mondja el az első áldást a lulávra. - Arra emlékezve ezzel, amikor a gyerekek megmentették Szukotot.
Ja és hogy mi lett a gonosz varázslóval? Nagyon pórul járt, belélegezte ő is a virágok illatát, és mindent elfelejtett, amit addig tudott. Eltévedt a sötét erdőben és a mai napig nem talált ki onnan.
Page updated
Google Sites
Report abuse